A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a kortárs magyar képzőművészet egyik legnagyobb hatású alakja szakmai és állami elismerései mellett arra a legbüszkébb, ha alkotásaiban a saját érzéseiket ismerik fel az emberek. 

- A Kossuth-díj a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb állami kitüntetés, amit egy művész kaphat. Ez jó alkalom arra, hogy az ember értékelje a saját pályáját.
- Valóban, magam is végiggondoltam, hogy mi minden történt az életemben idáig. Nagyon korán, általános iskolás koromban kezdtem el rajzolni, festeni, egyre bátrabban, s egyre komolyabb eszközökkel. Annak ellenére, hogy rajztanár sem volt az iskolában, mégis képző - és iparművészeti gimnáziumba jelentkeztem. Festő szerettem volna lenni. Boldogságforrás volt gyermekként kikeverni a festéket, húzni a vonalat, és azóta is az. Számomra teljesen természetes dolog az alkotás. Csak arra tudok gondolni, hogy ez egy Istentől kapott ajándék – más nem is történhetett volna velem.
 
- Nem lehetett könnyű az alkotótevékenység mellett elköteleződni a '60-as években, amikor fiatal voltál. Megteremteni a csak rád jellemző alkotói stílust…
- Az egészen biztos volt, hogy semmi mást nem szeretnék és nem is tudnék csinálni, csak alkotni. Ebben némán, de konokul hittem. A szüleim mindenben segítettek, pedig akkoriban nem volt annyira egyértelmű, hogy a család elfogadja a művészlétet. A két gyermekem megszületése előtt minden nap írtam naplót, s miután újra rajzolni kezdtem, a munkáim váltak a naplómmá. Csak azt tudtam, hogy alkotni kell, amennyit csak lehet a rendelkezésre álló idő szerint. Nem voltak terveim, de erős vágyat éreztem arra, hogy művészként ne hasonlítsak senkire. Szinte „könyörgés" volt a részemről, hogy olyan egyéni alkotói utat találjak, ami csak az enyém. Miközben húztam a vonalakat a tollal vagy a ceruzával, ezt mormoltam magamban, és egyszer csak ott volt előttem a mű. Én pedig ráismertem: ez lesz az! Teljesen ösztönösen alkotok. Szabadság és játékosság van abban, ahogyan alakul a vonal a papíron, majd a textilen. Nagyon izgalmas folyamat, de belső csönd kell hozzá. El kell merülni benne, amelyhez a körülményeket manapság nem könnyű megteremteni. 

 
- Az egész művészi pályád olyan, mintha a tehetség mellet folyamatosan jelen lett volna a gondviselés is…
- Igen, később többször volt olyan eset a pályám során, amiről tudtam, hogy ajándék. Az első ilyen például a Flamenco Hotelbe készített monumentális murália volt. Már az, hogy engem bíztak meg a feladattal, kivételes lehetőséget jelentett, de az még inkább, hogy a motívumok, amik oda illettek, voltaképpen készen voltak. Épp ezzel a témával foglalkoztam, csak gazdagítani kellett a grafikát és textilre festetni. A Palást című művem létrejötte is teljesen megmagyarázhatatlan volt. Alkotás közben csak „húztam a vonalakat", és amikor készen lett, akkor döbbentem rá, hogy ami a papíron van, az egy palást-forma. Épp ezt követően talált meg egy feladat, amihez pontosan erre a formára volt szükség, csak fel kellett nagyítanom. Az is egy csoda volt, ahogyan ez a mű kiteljesedett. Egymás után jöttek az ötletek: először az, hogy a vonalakat betűkre lehet váltani, aztán hogy a betűkből szöveg legyen. Elkezdtem a textilre írni Szent István Imre herceghez írt intelmeit, és úgy formáltam a sorokat, ahogyan nekem tetszett. Pontosan az utolsó betűnél értem az anyag végéhez, mintha meg lett volna tervezve, ki lett volna számolva előre. Így született a Palást I. Ezek isteni beavatkozások voltak, másképp nem lehetett. Én lepődtem meg a legjobban a tökéletesen egymásra épülő helyzeteken.
 
- Szabó Magda úgy fogalmazott egyik kiállításod megnyitójában, hogy olyan művész vagy, akinek a vállán mindig ott a szent madár, a művészet óriási felelőssége. Számodra mit jelent ez?
- Szeretem figyelni az embereket, hogy mennyire nyilatkoznak meg, mert úgy érzem, sok minden marad kimondatlanul – akár a családon belül is. Én magam sem vagyok híve a sok beszédnek, inkább hallgatok, és azt látom, érzem, mennyi minden nincs kimondva, elmondva, kibeszélve. Elgondolkodtat, hogy miért is hallgatunk el dolgokat? Öröm és fájdalom is belül marad. Ha bennem nagyon erősen munkál valami, akkor ott lesz a vonalakban is. Öröm kapni olyan jelzéseket, hogy az általam választott kifejezési formában ráismert valaki e ki nem mondott érzésekre, gondolatokra. Jó a személyes igazságokig eljuttatni az embereket.
 Az egyénen túl a közösség gondjaival, történetével, fájdalmaival is törődök. Nagy a családunk, kisgyerekkorom óta tapasztaltam, mennyire fontos az összetartozás, és hogy a szüleim, nagyszüleim milyen sokat tettek mindig a közösségért. Hozzájárult ehhez az is, hogy a család egyik része Párkányban élt, és nagy fájdalom volt számunkra az elszakítottság. Ez is folyamatosan munkál bennem.
   
- A Kossuth-díj indoklásában az alkotói pálya mellett a művészeti képzés terén végzett munka és a kurátori tevékenység elismerése is megemlítődik. Ez utóbbiak is a közösség értékei iránti elköteleződésről tanúskodnak. Miként jelent ez meg a pályádon?
- A textiles női alkotóknak teremtettem lehetőséget a művésztelepi alkotásra. Nem volt a család mellett annyi lehetőségük dolgozni, ezért éreztem fontosnak, hogy előbb Zsennyén majd Kecskeméten erre módjuk legyen. Alapvetően visszahúzódó ember vagyok, de ezeket az alkotótáborokat olyan fontosnak tartottam, hogy a településeken felkerestem a polgármestert, a helyi iskolát, közösségeket, hogy megkapják a művészek a számukra fontos, támogató közeget. Számos munka készült, melyekből kiállításokat szerveztünk – nagyon szép, több mint egy évtizedig tartó időszak volt ez az életemben. Kurátorként pedig a Magyar Művészeti Akadémiának tartozom köszönettel azért, hogy az első világháború centenáriuma, illetve a trianoni döntés százéves évfordulója alkalmából létrehozott kiállítást az Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozaton keresztül megszervezhettem. Mindkét alkalommal fontos szempont volt az számomra, hogy ne csak akadémikusok legyenek a kiállítók között. Örültem, hogy más művészek – akik bár kiváló alkotók, de nem kerültek reflektorfénybe –, itt bemutatkozhattak. Rengeteg szervezőmunka volt ebben, de nagy szeretettel csináltam.
 
- Ha visszatekintesz a gazdag életműre, mi volt számodra a legnagyobb büszkeséget jelentő élmény?
- A nyolcvanadik születésnapom alkalmából szülővárosom, Esztergom szervezett nekem egy gyönyörű kiállítást, ahol a kezdeti olajfestményeimtől a legfrissebb műveimig szerepeltek a munkáim, emellett a Pesti Vigadóbeli életműkiállításom volt a legemlékezetesebb. Mindegyik alkotásom túl mélyen gyökeredzik bennem – jó volt együtt látni őket, emellett nagyon sok megerősítő visszajelzést kaptam.
Én csak a műveimen keresztül tudom elmondani azt, amit érzek, s amit gondolok a világról. Boldogító érzés, ha a képeimben „felismert" érzéseikről számolnak be a nézők. Számomra ez a legnagyobb büszkeség.