Oláh Sándor a század kiemelkedő ötvösművészének nevezte mesterét, Kótai Józsefet. Az 1963-ban az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós, Litkei József és Kopcsányi Ottó tanítványaként diplomát szerző Kótai alkotói mivoltának lényegét Arisztotelészt idézve érzékeltette: „A művészet sokkal inkább habitus, mint produktum." Mint kihangsúlyozta, művésznek lenni egy látásmód, egy gondolkodásforma, egy magatartás, amelynek következménye a produktum. A mesterével való találkozások minden esetben bizonyító erejűek voltak számára. „Segít értelmezni, mit jelent az, hogy meg vagyunk hívva a teremtésbe – emelte ki Oláh Sándor. – A Kótai mesterrel való találkozás egyik legnagyobb értéke számomra, hogy felértékelődik a jelen és a tapasztalás. Ezért is kértem, hogy erre az alkalomra hozza el néhány kisplasztikáját. Hogy kézben tapasztalhassuk meg, milyen csodálatos a hivatás védnöke, Szent Eligius, ha Kótai. Az ő formanyelve és bravúros viaszmintázása lenyűgöző, összetéveszthetetlen és világraszóló. Ezt a tapasztalást nem helyettesíthetik a fényképek. Ahogy Rudolf Steiner is mondja: tapasztalás mindenekfelett."
Jó szívvel ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy egészen közelről nézze meg, mennyire aprólékosan kidolgozott Szent Eligius alakján minden részlet.



Kótai József méltatásakor felidézte, hogy a főiskola elvégzése után több mint egy évtizedig a Képcsarnok Vállalat megrendelésére készített dísztárgyakat. 1970-ben végzett először restaurátori munkát Vastagh György Csikós szobrán. Az 1970-es évek közepén Kovács Károly ötvöstől elsajátította az úgynevezett viaszveszejtéses öntési eljárást, ettől kezdve kis méretű ezüst-, majd bronzplasztikákat készített. Életének ezekben az éveiben talált rá egyéni stílusára, a finom kidolgozású, gyakran alig tíz centiméteres szobrai groteszk karaktereire. Munkáit általában a mesterség szimbólumai vagy eszközei, az ötvös mint mesterember ihleti. A hetvenes évektől kezdett éremművészettel foglalkozni. 1976-tól rendszeresen állított ki a Soproni Érembiennálékon, részt vett országos kiállításokon, a kecskeméti zománcművészeti, valamint a sóstói éremművészeti és kisplasztikai alkotótelepek munkájában. 1986-ban a Szegedi Nemzeti Színház munkáit (Maszkok) készítette. 1999-ben a Szent Jobb ereklyetartó szekrényét restaurálta.
Munkásságát többek között az alábbi díjakkal ismerték el: IV. Országos Érembiennále, Civitas Fidelissima díj, Sopron (1983); V. Országos Érembiennále, az Express Utazási Iroda díja, Sopron (1985); VI. Országos Érembiennále, a Rendező Bizottság díja, Sopron (1987); Ferenczy Noémi-díj (1993); XIII. Országos Érembiennále, a Rendező Bizottság díja, Sopron (1999); MAOE Iparművészeti Tagozat Alkotói Nagydíja (2004); Magyarország Érdemes Művésze (2016); Magyar Művészeti Akadémia Nagydíja (2018).


A derűs köszöntőbeszédek után ünnepelt és közönség együtt nézte meg a Szerelmes földrajz című filmsorozat Sopronban mindig történik valami című epizódját, amelyben Kótai József így fogalmazott szülővárosáról: „Életem első tizennégy évét Sopronban töltöttem. Itt ismertem meg a világot, a legalapvetőbb dolgokat ebben a városban szívhattam magamba. Most azokat a helyszíneket keressük fel, amelyekhez valamilyen formában nagyon is közöm volt. A szülői ház udvarában kezdjük barangolásunkat. Aztán a Petőfi tér következik, majd elsétálunk Goldmark Károly házához. Megállunk az Előkapunál és a Fő téren, kicsit megpihenünk a Storno-ház előtt, betérünk a Nagyboldogasszony-, vagy ahogyan mindenki nevezi, a Kecske-templomba, megcsodáljuk a Lenck család villáját és a Tűztoronyból az egész várost. Sopront, ahol mindig történik valami. Vagy fúj a szél, vagy esik, vagy harangoznak..."